Mondd, halld, lásd és újra mondd!
2007 szeptember 12. | Szerző: Mary?Mare
Mondd! Akarsz még?
Mondd! Kívánsz még?
Mondd! Szeretsz még?
Hallod, hogy az éjszakába suttogom
neved?
Hallod, hogy a szívem megszakad
érted?
Hallod, hogy az eszem tiltakozik
ellened?
Látod, hogy tekintetem mindig rajtad
felejtem?
Látod, hogy éjjelente miattad nem
alszom?
Látod, hogy régi fényemet vissza nem
kapom?
Mondd! Élek még benned?
Mondd! Gyűlölsz engem?
Mondd! Szeretsz még engem?
Az utolsó tánc
2007 augusztus 27. | Szerző: Mary?Mare
– Fölkérhetem a széphölgyet egy táncra?
Kezét nyújtotta, szemei csábosan fúrták bele az enyéimbe. Bilincset vert rám, nem hagyott szabadulni, de édes fogság volt ez. Mézédesen gyönyörű fogság.
Öntudatlan nyújtottam Néki kezemet, s bevezetett a táncparkettre. Egyik kezét derekamra helyezte, miközben a hátamat végig simogatta. Beleborzongtam. Másik kezében az én kezemet fogta erősen, de mégsem görcsösen. egy álom ez?
Vezetett, fogva tartott szemeivel, nem engedte, hogy elvesszek a ritmusban, ám szemeiben mégis elvesztem. Forgatott, vitt engem, de tekintetünk nem szakadt el egymástól. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a pillanatnak. A zene néhol gyorsult vagy lassult, de szívem egyre hevesebben vert. Lélegzetem elállt, ám mégis zihálva vettem a levegőt.
A zene véget ért. Bánkódva, s kétségbeesve néztem, hogy most mi lesz. Ő még mindig fogva tartott. Elmosolyodott. oh, már azt hittem, hogy a lábai előtt hevertem. De mégsem, de térdeim egyszeriben iszonyatosan remegtek. Kezet csókolt nekem. Elpirultam.
Valami csillant szemeiben, amit még máig nem tudtam megfejteni. Meghajolt, s távozott.
Az volt az utolsó táncunk, s mindketten tudtuk, hogy közös táncunk már nem lészen soha többé, csak is külön…
Gyönyörű tánc volt az utolsó. S szívemet örökre láncba verte…
/2007. 01. 04. csütörtök/
Ismeretlen ott lehetsz igazán, ahol régen ismerős voltál
2007 július 20. | Szerző: Mary?Mare
Ismeretlennek tűnni egy ismerős világban. Ez olyan, mikor egy megszokott helyre száműzöttként térsz vissza. Oly annyira megmondhatatlan ez az érzés, hogy hiába is keresünk rá megfelelő kifejezést, úgy sem fogunk találni rá semmit. Ha lenne is valami, az is olyan lenne, mint tű a szénakazalban.
Szemet gyönyörködtetve sétálgattam az utcákon. Ahol régen még egy csodás, kis, hangulatos cukrászda lelte a helyét, most a legmodernebb ház áll önmagában. A puszta helyett most egy hatalmas monstrum emelkedik ki a földből. A változás. Ismeretlennek érzem ebben az ismerős, de mégis ismeretlennek látszó világban.
Régi helyek, rég elfeledett emlékek, régi és új érzések kavalkádja. Oly sok minden változott, hogy be kell látnom, hogy az ismerős világgal változtam én is.
Más fejjel, más eszmével, más szemmel látom, érzem, gondolom a változásokat. Amikor régen elmentem valami mellett, most megállok előtte, s gyönyörködök benne. Ahol most sétálok, ott régen vígan kacarászva szaladgáltam. Egymás ellentetjei. Minden téren. Sajnos minden téren.
Elmenekültem egy olyan világba, ahol ismerek szinte mindent, de engem már szinte senki sem ismer. Elmenekültem egy olyan világból, ahol árgus szemekkel figyelték, hogy mit teszek. A teher, amit rám raktak, lassan a földig taszított. Elvárták, hogy mindet szépen, elgondozva levegyem a vállamról. Megkövetelték tőlem. Ezért menekültem el. Egy új, ámde mégis rövid életre. Egy kis ideig folytatni akartam a régen elhagyott igazi életemet.
Most megyek, s eltűnök oda, ahová nem követ senki, hogy zaklasson, s megtiporjon; ahol úgy lehetek, úgy érezhetem magam, hogy szabad vagyok. Ismeretlennek, s szabadnak fogom érezni magam egy ismerős, de számomra a szabadság világában.
Majdnem kivettem magam miattad…
2007 július 11. | Szerző: Mary?Mare
Lenyomtál bennem mindent. Tömted, nyomtad lefele, hogy ne törjön ki, hogy fulladjak meg. Azt akartad, hogy megdögöljek?! ezt akartad? Vagy csak egy kísérleti alany voltam részedről, hogy meddig bírom a nyomásod, a fojtogatásod? Mondd, mit akartál ezzel elérni?! Miért akartad, hogy egyre rongyosabb legyek?!
Szidtalak, átkoztalak, már mindtent csináltam veled, de te tovább folytattad. Miért?!
Azt mondtad, hogy így megtartom magam. Így? Hogyan? Úgy, hogy megfulladok a nyomásodban? Így hogyan tartsam meg magam?!
Furcsa. A végére egészen megkedveltelek. Magam sem tudom hogyan, de egészen jó társaság lettél. A sok nevetés, a rengeteg éjjelbe nyúló beszélgetések, a sokatmondó pilantások.
De így a végén bátran vallom be, hogy olykor-olykor engedtem a kísértésnek. de a végére rájöttem, hogy ezek feleslegesek. Úgy érzem, hogy igazad volt.
(Igen. Ilyen a büszkeség.)
/2007. 07. 11. 00:09, Szerda/
Megszoksz, vagy megszöksz. Te megszöktél.
2007 június 10. | Szerző: Mary?Mare
Bármit kiadhatok most már. Kiadhatom az okmányt, hogy mi is volt. Nem tiltja semmi és senki. Nincs letitkosítva több évtizedre. Nem csak az utókor fogja tudni, látni az okmányt, hanem már most Mindenki. Akadályozol? Tessék. Tedd. De tudatom veled, hogy hiába, én megkaptam az engedélyt rá, nem tehetsz semmit. A bírói ítélet az én javamra szolgált. Neked a károdra.
Nem nevetek. Nincs min nevetnem. Bosszú? Nincs bosszú. Minek? Nekem nem kell, gondolom neked se kell. Maradjunk a földön, és diplomáciai munkával egyezzünk meg.
Persze. Te sose voltál a földön, s mindig belerontottál a közepébe. Nem. Nem
becsmérlek. Csupán tények. Olvashatod a sorokat, düh kerekedhet benned, gyűlölhetsz, de kérdezem én: minek? Te is leírhatod, hogy gondolod.
Aláírod a papírt? Vagyis neked nem is kell aláírnod. Nem. Szóval nyugodtan kiadom az okmányt a közönségnek, nincs beleszólásod. Csak majd tűrjed!
/ Nem kíván címet. /
2007 május 25. | Szerző: Mary?Mare
A koporsó előtt álltam, kezemben egy szál vörös rózsa. Felfoghatatlan volt az, hogy ott fekszik előttem. Holtan. Nem akartam elhinni. S talán soha se fogom elhinni.
Arcára néztem, s egyszeriben azt se tudtam, hogy most mi ez. Nem! Önkéntelenül is emlékek rohamoztak meg. Torkom elszorult, levegőt alig-alig kaptam, de talpon maradtam.
A kezemben lévő rózsára tekintettem. Tudtam, hogy ez a kedvence. S az én kedvencem is. Így nem szakadok el Tőle örökre. Nem. Soha.
Most már menni kell. Nekem is, neki is. Megcsókoltam az örök rózsát, s kezébe helyeztem. Ő majd vigyáz rá. Egymásra fognak vigyázni. Ők nem maradnak egyedül, én viszont igen.
Halkan kísértem végig utolsó útjára. Nem sírtam, csak mérhetetlenül komor voltam. Már nem tudtam sírni, hiába akartam megfojtani.
Néztem, ahogy örök nyugalomra helyezik. Nem akartam. Nem akartam, hogy itt hagyjon. Nem lesz semmi sem ugyanaz. Belül ordítottam, hisztériáztam; eszem-lelkem azt mondta, hogy ne hagyjam elmenni, de a szívem bezárta őket. A szívem, aki Vele együtt ment el…
*
Nem tudtam napirendre térni. Mintha mindenemet elvették volna, s tudtam, soha sem kapom vissza őket. Őt.
Az első napon mintha ott se lettem volna. Ültem a helyemen, s bámultam magam elé. Szinte semmire se emlékszem, fogalmam sincs, hogy hogyan végeztem el a dolgaimat. S ez így ment nap, mint nap. Ugyanaz volt minden.
„Mary?” – szólított meg az egyik barátnőm. – „Napok óta olyan, mintha nem lennél itt. Valami baj van?”
Ráfüggesztettem a tekintetem, s hosszasan néztem a szemébe. Majd végül megszólaltam: „Nincs semmi baj, tényleg, csak mostanában túl sokat tanulok, és már egy agyonmosott hullának érzem magam.” – HAZUDOK MAGAMNAK! Igen, hazudok magamnak. De miért áltatom magam miatta?
Rámosolyogtam. Azt hiszem, hogy elfogadta a válaszomat, bár nem igazán hihette el. De nem kérdezett, s tovább állt. Ennyire látszik rajtam, hogy szenvedek a hiányától?
*
– Jaj, gyere már! Ne legyél már ennyire gyáva! – mondtam.
Ő kelletlenül megforgatta a szemeit, s utánam jött. Kezei zsebre voltam téve; olyan helyesen nézett ki. Én boldogan ugra-bugráltam a tavaszi napsütésben, s élveztem a boldogságot.
– Meddig akarsz még itt gyerekeskedni? – kérdezte. Aki nem ismerte, azt hitte volna, hogy megvet, de mikor ránéztem olyan csalafinta mosoly ült az arcán.
– Meddig akarod, hogy gyerek legyek? – Piszkálódtam.
– Ilyen gyerek maradhatsz, csak a rosszabb fajtádba ne menj át, mert az hihetetlenül idegesítő. – válaszolta.
– Oh, szóval idegesítő vagyok? – kérdeztem sértődötten és látványosan elfordultam Tőle.
– Nem rossz értelemben mondtam. Ne sértődj már meg! – odajött hozzám, s mag elé fordított. Mélyen a szemembe nézett. Megszólalt.
– Soha se áldott meg ennyire az Ég, hogy téged megismerhettelek. El sem tudom mondani, hogy mennyire örülök neki. Fényt hoztál az életembe, mindazonáltal tudnod kell, hogy én nem lehetek ott mindig, hogy megvédhesselek. Emlékszem, mikor először találkoztunk. Megtört voltál és hihetetlenül csalódott. Támadtak és te menedéket kerestél. Azt hiszem, hogy én megadtam ezt a menedéket. Megvédtelek és megtanítottam neked azt, hogy hogyan védd meg magad. Közben kaptam egy igaz barátot. Ezt köszönöm neked.
– Nem tesz semmit, és én is köszönöm. – mosolyogtam rá. – Olyan szürke vagy. – állapítottam meg aggódva.
– Azt elhiszem, de még mondanom kell valamit. – mondta egyre nehezebb levegővétellel. – A húgomként tekintek rád, de mégis a legjobb barátom vagy. Ha bármi történik velem, akkor tudd, hogy én mindig melletted leszek majd, s mindig szeretni foglak. Bármi is történjen, annak úgy kell lennie. Kérlek, ne haragudj majd rám, nem tehetek róla. Szeretlek és mindig is szeretni foglak. – már belém kapaszkodott, és hihetetlenül szürke volt az arca. Rettenetesen aggódtam érte. Fogalmam sem volt, hogy miért mondta ezeket. Hirtelen térdre borult, s a szívéhez kapott.
– Mi van veled? Jézusom! De-de… miért mondtad ezeket? Te nem fogsz elhagyni engem! Megígérted. Még rengeteg dolgot kell megtennünk. Mi lesz a közös dalunkkal? Azzal, hogy megtanítasz gitározni? Azzal, hogy örök szerződést kötünk? Még rengeteg éjszakát kell átvirrasztanunk horror filmeket nézve. Te sose hagyhatsz el! Nem! – immáron a földön feküdt, s nehezen vette a levegőt. Kétségbeesve mondtam a magamét, s könnyek szánkázták végig arcomat.
– Tudom, hogy megígértem, hogy nem hagylak el. – válaszolta elhalóan. – De kérlek, értsd meg, nem én tehetek róla. Nagyon vigyáz magadra, s kérlek mindig légy erős! Szeretlek! – mondta utoljára, s lehunyta szemeit.
– Ne! Nem mondhatod ezt! Könyörgöm, ne hagyj el! Szükségem van Rád! Kérlek! – zokogtam. Gyorsan előkotortam a telefonomat, és a mentőket hívtam.
– Igen? Parancsoljon. – szólt bele egy női hang.
– Kérem, azonnal küldjenek egy mentőt! Azt hiszem, hogy a barátomnak szívrohama van. Siessenek! Haldoklik.
– Nyugodjon meg kérem! Azonnal küldünk. Mondja meg, hogy hol vannak!
Megadtam a címet, s reménykedtem, hogy hamar ideérnek. Beszéltem Hozzá, próbáltam ébren tartani, de Ő már nem volt eszméleténél. Zokogtam. Valahol mélyen tudtam, hogy soha többé nem ébred föl. Reménykedtem, hogy ez a mélység iszonyatosan téved, s mégis fölébred, és nevetve azt mondja, hogy csak egy tréfa volt. Könnyeimtől alig láttam. Mérhetetlen nagy fájdalom járt át. Ha Ő is elmegy, én bele fogok pusztulni.
Megérkezett a mentő. Kezelésbe vették. Újraélesztettél többször is. De nem akart fölébredni. Valahogy nem akart. Majd végül az egyik mentős közölte velem azt, amitől a leges-legjobban féltem.
– Sajnálom hölgyem! De a barátja meghalt. Nem tudtuk visszahozni. Őszinte részvétem. Most bevisszük a kórházba. Kérem, jöjjön velünk.
Magam elé bámultam. Lélegzetem ki-kihagyott. Gondolataim nem volt egy szemernyi sem. Az ürességben voltam. Egyedül csak a fájdalom maradt meg bennem, de az mérhetetlenül erős volt.
Éreztem, hogy valaki fölhúz. Nem volt erőm semmire se, s összecsuklottam.
*
Sokszor jöttem ki Hozzá. Sokszor beszéltem Vele. Sokszor zokogtam ráborulva, de mégis megnyugtatott. Akkor, azokban a pillanatokban megpihentem, s tudtam, hogy minden rendben van. De mikor visszatértem a valóságba, újra és újra rá kellett döbbenem, hogy nincs. Nincs itt velem. Soha se lesz itt.
Mindig a szívembe markolt egy kéz, s azt suttogta neki, hogy hiába is akarom, hogy itt legyen, mindig kegyetlenül mondta, hogy soha nem láthatom Őt. Tudtam, de ő is tudta, hogy még nagyobb fájdalmat okoz ezzel vele.
A napok kiestek, az időt nem érzékeltem. Mindig gyötrelmesen vánszorogtam el Hozzá, s mindig gyötrelmesen távoztam el Tőle.
Valahol mélyen tudtam, hogy még találkozni fogok Vele. S már tudtam, hogy hogyan és hol. Nem akartam kivárni azt az időt, bevallom túlságosan is égetett a Hiánya. Éreztem, hogy nem helyesli, de hát látni akarom! Sokszor álltam a mélyséf fölött, túl sokszor, de mégis… mégis az utolsó pillanatban mindig visszalökött. Nem. Nem testileg. Lelkileg. Utána mindig zokogva rohantam Hozzá. Mert Ő megvigasztalt.
Egy roncs lettem. S nem ő tette ezt velem, hanem én saját magammal. Sokszor akartak rádöbbenteni, hogy hogyan is nézek ki, miként élek. Hiába. Nem jutott el hozzám. Vagy csak én nem akartam, hogy eljusson hozzám.
„Hölgyem! Mondja, meddig akarja sanyargatni önmagát? Az édesanyja elmondta, hogy mi történt. Ha tovább folytatja, nemcsak a magáért aggódókat fogja bántani, de a barátját is. Erre még nem gondolt? Ő biztosan azt akarja, hogy boldog legyen. Legyen erős! Kérem…”
Légy erős! Ezt mondta nekem. Ezt is mondta akkor. Azt akarja, hogy erős legyek. Mintha levágták volna azt a kezet, ami kínzóan szorongatta szívemet és suttogott nekem. Tudtam, hogy nem lehetek ilyen harmat gyenge. Tudtam. „… mindig légy erős!”
Most itt állok a sírja előtt egy szál vörös rózsával kezemben, s ez lesz az utolsó gyötrelmes látogatásom Hozzá.
/2007. 05. 18. Péntek, 22:47.
2007. 05. 22. Kedd, 22:58./
Az álom
2007 május 10. | Szerző: Mary?Mare
Álom. Ez az a szó, ami mindenkinek a megnyugvást juttatja eszébe. A megnyugvást, amire mindenki vágyik.
“Boldogok azok, akik úgy alusznak,
hogy többé fel nem ébrednek.”
Igen. Tényleg azok a legboldogabbak, akik minden fájdalom nélkül alszanak el örökre. Megkapják azt a bizonos álmot, ami minden szenvedés és kín nélkül juttatja át őket egy teljesen más világba.
Álom. Mi is ez valójában? Mit jelent? Tárgytalan, de mégis érezhető. Elménk egyik csodálatos játéka, amivel minket megjutalmaz, vagy éppenséggel megbüntet.
Boldogság vagy fájdalom. Vidámság vagy rettegés. Mi mindent hozhat nekünk éjjel egy álom? Talán a jövőt, vagy éppenséggel a Halált. De lehet, hogy csak egy kedves kis történetet mond el nekünk, vagy éppen rettegésre kényszerít.
Álom. Egy teljesen más világ, amiben megszabadulhatunk az élet könyörtelenségétől s erőszakosságától. De sajnos az élet az álom birodalmába is be szokott törni, hogy minden idillt, vágyódást és reményt elnyomjon, s helyébe a sok szenvedést adja.
A “támadás néküli időkben” megadja mindazt, amire csak vágyunk. A boldogságot, a vidámságot, s minden jót benntart, de a kétségeket, a rossz érzéseket birodalmának falain kívülére tessékeli.
Álom. Megnyugvást hoz szívünknek, s aggályainkat elsimítja. Megnyugtat, s segítséget ad. Talán ő a legrejtettebb segítségünk.
Valahogy menekülünk a valóságban. Menekülünk azért, hogy ne tudódjon ki egy féltve őrzött titok, vagy menekülünk a nehéz feladatok elől. Ő az, aki elbújtat minket, de mégis arra sarkall, hogy álljunk ki, s küzdjünk.
Álom. Egy fegyver, egy ajtó, egy ajándék.
Fegyver, mert az élet ellen használjuk, mivel nem tudott fájdalommal megölni.
Ajtó, mert egy másik világba vezet át, ahol talán egy jobb élet lesz, fájdalom nélkül.
Ajándék, mert az utolsó szemhunyás után az örök megnyugvást adja minden fájdalom és szenvedés nélkül. Nem érzünk semmit, csak a nyugodtságot. Szívünk, s lelkünk megpihent; boldog, hogy visszavágott az életnek, s nyugodtan lépi át az ajtót.
Álom. Életünk segítője, s a Halál jó barátja.
Sötét lélek
2007 május 6. | Szerző: Mary?Mare
Sötét lélek
Ne zárj be a magányomba,
Ott csak még jobban meg fogok őrülni.
Ne zárd el tőlem az életet,
Így csak még jobban el fogok pusztulni.
Ne tilts el engem az emberektől,
Akkor majd el fogok felejteni beszélni.
Ne tilts el engem az érzelmektől,
Úgy csak be fogok gyepesedni.
Ne szakíts el szeretteimtől,
Akkor csak még jobban szomorúbb leszek.
Ne szakíts el a halálomtól,
Akkor csak még jobban depressziósabb leszek.
Ne kínozz engem tovább,
De ne is könyörülj meg rajtam.
Ne szakísd szét testemet,
De nyugodt szívvel edd is tovább.
Vedd le kezeimről bilincseidet,
Szabadulni akarok könyörtelen vágyadtól.
Vesdd le rólam mocskos ruháimat,
Tisztán akarok eltávozni kínzásodtól.
Megkaptál engem most már,
Testem tiéd lett, szolgád lett.
Csinálhatsz vele bármit is már,
A tisztasága tiéd sose lehet már.
Engedd még utoljára a fényre,
Hadd érje még a Hold édes fénye.
Most már örökké a tiéd lett,
Sötét lélekhez, sötét test lett.
?találj rá valami megfelelőbbet?
2007 május 6. | Szerző: Mary?Mare
Három gyűlölködő érzés
Egyedül menni a Halálba,
Mindenkit itt hagyva.
Senkit soha sem szeretve,
Örökké mindenkit gyűlölve.
A vér tengerébe halva,
Kezedben véres kést szorongatva.
Soha vissza nem térve,
Ebbe a rohadt éledbe.
A Pokolba érve azt látnád,
Te vagy maga a Sátán.
A Mennyt örökre elpusztítva,
Te lennél a Túlvilág Ura.
Halál tánca
2007 november 16. | Szerző: Mary?Mare
Előre, majd hátra. Jobbra, majd balra. Fejet fel, mellet ki, hasat be! És induljon a tánc!
Egy hatalmas bálterem közepében állni. Állni ott, egyedül, úgy, hogy senki se kér fel egy ártatlan táncra. Körülötted mindenki álarcban, gépiesen táncolna, Rád tekintvén, lenézően lenéznének. Éreznéd testeden a megvető pilantásokat, és tudod, ez ellen nem tudsz semmit sem tenni. Csakis akkor, ha valaki fölkér egy táncra.
Belecsöppentél egy világba, ahonnan nincs menekvés. Keresed a kiutat, de nem találod, föladod. Pedig ott van előtted, csupán Rá kell tekintened. Hidd el, sikerülni fog!
Elindulsz a táncolók között, de ők nem engednek. Szándékosan Neked mennek, erősen, hogy fölborulj. A földre esel, a párok nevetnek Rajtad, és ujjal mutogatnak Rád. A földön ülsz és sírsz. Jogosan. Forog körülötted a világ, szédülsz. Most már tompa zúgás a melletted lévő nevetés. Kezd elsötétülni előtted a világ. Végre…
“Legyen már vége!” – gondolod és mondod magadban. Tényleg ezt akarod? Tényleg azt akarod, hogy mindennek vége legyen? Hogy soha semmi se legyen már? Ezt akarod?
Csend. Nincs nevetés, nincs megvetés. “Ez már a Vég?” – kérdezed magadtól. Nem. Nem az. Csupán a táncoló párok elhalkultak.
Egy fekete talárba burkolódzott csuklyás alak guggol le melléd. Te a fágyolos szemeddel ránézel kérdőn. Nem látod az arcát. Pedig kíváncsi vagy, hogy ki sajnál meg, ki segít Rajtad. Kinyújtja kezét, és csak ennyit mond:
Nem tudsz szólni semmit, de mégis odaadod kezedet az idegennek. Hogy miért, azt magad sem tudod. Az álarcos párok a falakhoz hátrálnak, hogy Te és az idegen táncolhassatok.
Elkezdtek táncolni, gyönyörűen, csodálatosan. Magad sem érted, de élvezed. Végre valaki fölkért Téged, nem vagy kitaszított. Élvezed, hogy az idegen vezet; átadod magad Neki. A zene elhalkul, az idegen kezet csókol, megköszöni a táncot. Még mindig kérdőn nézel Reá. Vársz valamire…
Ő mintha olvasna a gondolataidban, leemeli csuklyáját. Szemeid üres szemüregekbe ütköznek. Koponya. Csont. Halál.
Ha Rá nézel, fölkér egy táncra. Az utolsó táncodra. Megmutatja utadat, ahová menned kell. Csakis akkor, ha Rá nézel. És majd Ő eljárja Veled a Halál táncát…
Oldal ajánlása emailben
X