/ Nem kíván címet. /

2007 május 25. | Szerző: Mary?Mare

   A koporsó előtt álltam, kezemben egy szál vörös rózsa. Felfoghatatlan volt az, hogy ott fekszik előttem. Holtan. Nem akartam elhinni. S talán soha se fogom elhinni.
   Arcára néztem, s egyszeriben azt se tudtam, hogy most mi ez. Nem! Önkéntelenül is emlékek rohamoztak meg. Torkom elszorult, levegőt alig-alig kaptam, de talpon maradtam.
   A kezemben lévő rózsára tekintettem. Tudtam, hogy ez a kedvence. S az én kedvencem is. Így nem szakadok el Tőle örökre. Nem. Soha.
   Most már menni kell. Nekem is, neki is. Megcsókoltam az örök rózsát, s kezébe helyeztem. Ő majd vigyáz rá. Egymásra fognak vigyázni. Ők nem maradnak egyedül, én viszont igen.
   Halkan kísértem végig utolsó útjára. Nem sírtam, csak mérhetetlenül komor voltam. Már nem tudtam sírni, hiába akartam megfojtani.
   Néztem, ahogy örök nyugalomra helyezik. Nem akartam. Nem akartam, hogy itt hagyjon. Nem lesz semmi sem ugyanaz. Belül ordítottam, hisztériáztam; eszem-lelkem azt mondta, hogy ne hagyjam elmenni, de a szívem bezárta őket. A szívem, aki Vele együtt ment el…

 

*

   Nem tudtam napirendre térni. Mintha mindenemet elvették volna, s tudtam, soha sem kapom vissza őket. Őt.
   Az első napon mintha ott se lettem volna. Ültem a helyemen, s bámultam magam elé. Szinte semmire se emlékszem, fogalmam sincs, hogy hogyan végeztem el a dolgaimat. S ez így ment nap, mint nap. Ugyanaz volt minden.
   „Mary?” – szólított meg az egyik barátnőm. – „Napok óta olyan, mintha nem lennél itt. Valami baj van?”
   Ráfüggesztettem a tekintetem, s hosszasan néztem a szemébe. Majd végül megszólaltam: „Nincs semmi baj, tényleg, csak mostanában túl sokat tanulok, és már egy agyonmosott hullának érzem magam.” – HAZUDOK MAGAMNAK! Igen, hazudok magamnak. De miért áltatom magam miatta?
   Rámosolyogtam. Azt hiszem, hogy elfogadta a válaszomat, bár nem igazán hihette el. De nem kérdezett, s tovább állt. Ennyire látszik rajtam, hogy szenvedek a hiányától?

 

*

   – Jaj, gyere már! Ne legyél már ennyire gyáva! – mondtam.
   Ő kelletlenül megforgatta a szemeit, s utánam jött. Kezei zsebre voltam téve; olyan helyesen nézett ki. Én boldogan ugra-bugráltam a tavaszi napsütésben, s élveztem a boldogságot.
– Meddig akarsz még itt gyerekeskedni? – kérdezte. Aki nem ismerte, azt hitte volna, hogy megvet, de mikor ránéztem olyan csalafinta mosoly ült az arcán.
– Meddig akarod, hogy gyerek legyek? – Piszkálódtam.
– Ilyen gyerek maradhatsz, csak a rosszabb fajtádba ne menj át, mert az hihetetlenül idegesítő. – válaszolta.
– Oh, szóval idegesítő vagyok? – kérdeztem sértődötten és látványosan elfordultam Tőle.
– Nem rossz értelemben mondtam. Ne sértődj már meg! – odajött hozzám, s mag elé fordított. Mélyen a szemembe nézett. Megszólalt.
– Soha se áldott meg ennyire az Ég, hogy téged megismerhettelek. El sem tudom mondani, hogy mennyire örülök neki. Fényt hoztál az életembe, mindazonáltal tudnod kell, hogy én nem lehetek ott mindig, hogy megvédhesselek. Emlékszem, mikor először találkoztunk. Megtört voltál és hihetetlenül csalódott. Támadtak és te menedéket kerestél. Azt hiszem, hogy én megadtam ezt a menedéket. Megvédtelek és megtanítottam neked azt, hogy hogyan védd meg magad. Közben kaptam egy igaz barátot. Ezt köszönöm neked.
– Nem tesz semmit, és én is köszönöm. – mosolyogtam rá. – Olyan szürke vagy. – állapítottam meg aggódva.
– Azt elhiszem, de még mondanom kell valamit. – mondta egyre nehezebb levegővétellel. – A húgomként tekintek rád, de mégis a legjobb barátom vagy. Ha bármi történik velem, akkor tudd, hogy én mindig melletted leszek majd, s mindig szeretni foglak. Bármi is történjen, annak úgy kell lennie. Kérlek, ne haragudj majd rám, nem tehetek róla. Szeretlek és mindig is szeretni foglak. – már belém kapaszkodott, és hihetetlenül szürke volt az arca. Rettenetesen aggódtam érte. Fogalmam sem volt, hogy miért mondta ezeket. Hirtelen térdre borult, s a szívéhez kapott.
– Mi van veled? Jézusom! De-de… miért mondtad ezeket? Te nem fogsz elhagyni engem! Megígérted. Még rengeteg dolgot kell megtennünk. Mi lesz a közös dalunkkal? Azzal, hogy megtanítasz gitározni? Azzal, hogy örök szerződést kötünk? Még rengeteg éjszakát kell átvirrasztanunk horror filmeket nézve. Te sose hagyhatsz el! Nem! – immáron a földön feküdt, s nehezen vette a levegőt. Kétségbeesve mondtam a magamét, s könnyek szánkázták végig arcomat.
– Tudom, hogy megígértem, hogy nem hagylak el. – válaszolta elhalóan. – De kérlek, értsd meg, nem én tehetek róla. Nagyon vigyáz magadra, s kérlek mindig légy erős! Szeretlek! – mondta utoljára, s lehunyta szemeit.
– Ne! Nem mondhatod ezt! Könyörgöm, ne hagyj el! Szükségem van Rád! Kérlek! – zokogtam. Gyorsan előkotortam a telefonomat, és a mentőket hívtam.
– Igen? Parancsoljon. – szólt bele egy női hang.
– Kérem, azonnal küldjenek egy mentőt! Azt hiszem, hogy a barátomnak szívrohama van. Siessenek! Haldoklik.
– Nyugodjon meg kérem! Azonnal küldünk. Mondja meg, hogy hol vannak!
   Megadtam a címet, s reménykedtem, hogy hamar ideérnek. Beszéltem Hozzá, próbáltam ébren tartani, de Ő már nem volt eszméleténél. Zokogtam. Valahol mélyen tudtam, hogy soha többé nem ébred föl. Reménykedtem, hogy ez a mélység iszonyatosan téved, s mégis fölébred, és nevetve azt mondja, hogy csak egy tréfa volt. Könnyeimtől alig láttam. Mérhetetlen nagy fájdalom járt át. Ha Ő is elmegy, én bele fogok pusztulni.
   Megérkezett a mentő. Kezelésbe vették. Újraélesztettél többször is. De nem akart fölébredni. Valahogy nem akart. Majd végül az egyik mentős közölte velem azt, amitől a leges-legjobban féltem.
– Sajnálom hölgyem! De a barátja meghalt. Nem tudtuk visszahozni. Őszinte részvétem. Most bevisszük a kórházba. Kérem, jöjjön velünk.
   Magam elé bámultam. Lélegzetem ki-kihagyott. Gondolataim nem volt egy szemernyi sem. Az ürességben voltam. Egyedül csak a fájdalom maradt meg bennem, de az mérhetetlenül erős volt.
   Éreztem, hogy valaki fölhúz. Nem volt erőm semmire se, s összecsuklottam.

*

   Sokszor jöttem ki Hozzá. Sokszor beszéltem Vele. Sokszor zokogtam ráborulva, de mégis megnyugtatott. Akkor, azokban a pillanatokban megpihentem, s tudtam, hogy minden rendben van. De mikor visszatértem a valóságba, újra és újra rá kellett döbbenem, hogy nincs. Nincs itt velem. Soha se lesz itt.
   Mindig a szívembe markolt egy kéz, s azt suttogta neki, hogy hiába is akarom, hogy itt legyen, mindig kegyetlenül mondta, hogy soha nem láthatom Őt. Tudtam, de ő is tudta, hogy még nagyobb fájdalmat okoz ezzel vele.
   A napok kiestek, az időt nem érzékeltem. Mindig gyötrelmesen vánszorogtam el Hozzá, s mindig gyötrelmesen távoztam el Tőle.
   Valahol mélyen tudtam, hogy még találkozni fogok Vele. S már tudtam, hogy hogyan és hol. Nem akartam kivárni azt az időt, bevallom túlságosan is égetett a Hiánya. Éreztem, hogy nem helyesli, de hát látni akarom! Sokszor álltam a mélyséf fölött, túl sokszor, de mégis… mégis az utolsó pillanatban mindig visszalökött. Nem. Nem testileg. Lelkileg. Utána mindig zokogva rohantam Hozzá. Mert Ő megvigasztalt.
   Egy roncs lettem. S nem ő tette ezt velem, hanem én saját magammal. Sokszor akartak rádöbbenteni, hogy hogyan is nézek ki, miként élek. Hiába. Nem jutott el hozzám. Vagy csak én nem akartam, hogy eljusson hozzám.
   „Hölgyem! Mondja, meddig akarja sanyargatni önmagát? Az édesanyja elmondta, hogy mi történt. Ha tovább folytatja, nemcsak a magáért aggódókat fogja bántani, de a barátját is. Erre még nem gondolt? Ő biztosan azt akarja, hogy boldog legyen. Legyen erős! Kérem…”
   Légy erős! Ezt mondta nekem. Ezt is mondta akkor. Azt akarja, hogy erős legyek. Mintha levágták volna azt a kezet, ami kínzóan szorongatta szívemet és suttogott nekem. Tudtam, hogy nem lehetek ilyen harmat gyenge. Tudtam. „… mindig légy erős!”
   Most itt állok a sírja előtt egy szál vörös rózsával kezemben, s ez lesz az utolsó gyötrelmes látogatásom Hozzá.

/2007. 05. 18. Péntek, 22:47.
2007. 05. 22. Kedd, 22:58./