Rabszolgaság

2007 április 21. | Szerző: Mary?Mare |

Kimerültem. Egyetlen nap alatt. Oda lett minden. Minden energiám, s most csak vagyok a létben, probálom ébresztgetni magam. Unszolom, unszolom magam, hogy mégis folytassam ezt, de hihetetlenül kimerítő procedúra ez. Másképp kellene tennem valamit talán? Mit mérjek föl, mit tegyek másképpen? Én találjam meg ezekre a kérdésekre a választ, vagy kapok segítséget? Bár nem tudom, hogy más jobban tudná, hogy hogyan legyek jobb.

Magamra maradtam. Ez is az én feladatom lesz, hogy válaszokat találjak a kérdéseimre. De ezek a kérdések csak semmiségek, talán ezeknél életbevágóbbakat kellene föltennem. Csak nem tudom megfogalmazni őket. Itt van a kutya elásva! Milyen érdekes kifejezések!

Ébredezek? Ébredezek egy hosszan tartó álomból? De milyen álom ez? Szörnyű? Csodálatos? Most melyik? Vagy még mindig álmodom? S ha mégis, akkor mikor fogok felébredni? S ha felébredek akkor mi lesz? Milyen lesz az az életem?

Ezek már kicsivel fontosab kérdések, de sajnos ezekre nehezebb válaszokat találni. Minél bonyolultabb egy kérdés, annál nehezebb választ találni rá.

Észre se veszem önmagam. Nem. Nem jövök most azzal a szónoklattal, hogy nem találom önmagam, és most keresem magam. Csak ismétlés lenne ezer meg ezernyi ember ugyanez problémájából. De talán én megcáfolhatom ezt. Mármint az önmagam keresése dolgot. De hogyan?

Zavarnak a saját kérdéseim. Tudom, hogy úgysem kapok rájuk választ, hiszen… hiszen… nem érdemlem őket. Nos, idejutottam végre. De honnan is? Nevetséges, amit itt összehordok. Csupa sületlenség. Ilyen dolgokat egy öt éves kislány hord össze. De talán mégse.

Fáj a kezem. Minden másra kitérek, s nem összpontosítok, pedig nagyon kellene.

Gombóc a torkomban. Reggeltől fogva. S mégsem fogom engedni, mert nem kell. Több hónapja nem kell. Nem függök ettől, keswrű. Hiába záporoztak több dézsányit, nem hiányoznak. Olykor el akarnak fojtani, de sose seikerül nekik.

Kőszív? Nem. Csak nincs. Csak egy tárgy, ami néha fáj a túlságosan nagy összehúzódásoktól, de amúgy semmi. Számomra semmi.

Elképesztő, hogy ilyenket mondok róla. De csak egy fizikai tárgy, semmi más. Az egész testem egy fizikai test. Nem kell. akadályoz. S itt nem arról van szó. Nagyon másról.

Nélküle, a fizikai test nélkül minden jobb lenne. Nem lenne fájdalom, nem lenne betegség, nem lenne semmi sem már… S mégis függök tőle. S mindenki függ tőle. Egyedül csak a holtak nem. De várjunk csak! Ők is függnek tőle. Hisz’ ott vannak a csontvázak, s a félig elrohadt holttestek.

Mindig kéri a fizikai test a kielégítését, s az a baj, hogy így függünk tőle. Egyszer el kellene hagyni ezt a rabszolgasorban tartó kínzót. akkor minden más lenne? Akkor megszabadulnánk mindentől.

Én meg akarok szabadulni ettől. Minden mocsoktól, undortól, gyaláztatástól, s erőszaktól. Mindentől.

A kapcsolatok nem valósak. Bár ki úgy, ki amúgy gondolja. Én így gondolom.

Eszembe jutott egy régi töredékem. Mennyire dühös voltam… S mégis jól esett. Keserített ugyan, de utólagosan ez is elmúlt.

Mennyi mindenből indultam most ki, de talán el is fogytam. Nem, csak végképp kimerültem. Azt hiszem, hogy most szépen befejezem, sa bárd alá fekszem… Minő szép gondolat…

/2007.03.22. csütörtök/